1. Antiszemitizmus a háború előtt A XIX. századtól Lengyelország és Oroszország után Magyarországon élt Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége, mely 1848-49-ben, ill. az 1867-es kiegyezés során a többséggel azonos jogokat kapott; a dualizmus időszakában jelentős részük asszimilálódott, beolvadt a magyar társadalomba

- az antiszemitizmus igazán az első világháború után erősödött fel, a régi, középkori eredetű zsidóellenességen túl főleg három mozgatórugója volt:

                          - a dualizmus korában főleg a zsidó (és német) származású polgárság kezében voltak a nagy tőkés vállalkozások; a szociális demagógiával (szegénységet fellázító jelszavakkal) élő pártok le tudták egyszerűsíteni üzeneteiket, ha rendszeresen a zsidókat jelölték meg ellenségnek

                          - az értelmiségi szakmák jelentős részében (orvosok, ügyvédek, újságírók, stb.) magas volt a zsidók aránya, kiszorításuk és helyeik betöltése céljából sokakat meg tudtak mozgatni az antiszemitizmussal

                          - a Tanácsköztársaság vezetőinek többsége (hitét elhagyó) zsidó származású volt, az antiszemita propaganda erre hivatkozva vont gyakran (tévesen) egyenlőségjelet zsidóság és bolsevizmus között

2. Zsidóellenes intézkedések Az első állami törvény, amely korlátozta a zsidók jogait, az 1920-as numerus clausus volt, mely szerint az egyetemeken, főiskolákon tanulók nemzetiségi arányának akkorának kell lennie, amekkora a nemzetiség aránya az egész társadalmon belül →      a törvény leginkább a nagyszámú értelmiségit kibocsátó zsidókat sújtotta, rendelkezéseit azonban a 20-as évek végén Bethlen István kormánya végül javarészt eltörölte

- a hitleri Németország megerősödésével egy időben, a harmincas évek végén Magyarországon is felerősödött az antiszemitizmus, ennek jegyében három ún. zsidótörvényt is hoztak; az első még csak a zsidók szakmákon belüli arányát szabályozta, a harmadik már a zsidók és nemzsidók nemi kapcsolatát is tiltotta, hasonlóan a nürnbergi törvényekhez

                                                                                              ↓

a törvényeket a zsidóellenes hangulat, néhány miniszterelnök antiszemita meggyőződése miatt hozták meg, a háború alatt, az Endlösung megindulásakor viszont fel lehetett mutatni, hogy Magyarország is keményen bánik a zsidókkal, anélkül, hogy fizikailag megsemmisítené őket

                                                           ↓

1944-ig, a német megszállásig a németek többször is követelték a hazai zsidóság deportálását (elszállítását), ezeket azonban Horthy és a Kállay Miklós vezette kormány elutasította→ a szomszédos országok, Románia és Szlovákia zsidóságához képest a mo.-iak testi épsége ekkor még megmaradt, Hitler az ’utolsó zsidó szigetnek’ nevezte az országot

- a háború alatt a zsidó származásúak kezébe nem adtak fegyvert, hanem munkaszolgálatosként vonultatták be őket  →     gyenge ellátásuk és felszereltségük, a tiszteknek való kiszolgáltatottság miatt ők szenvedték el a legnagyobb veszteséget a fronton; munkaszolgálatosként halt meg pl. a magyar irodalom jelentős alakjai közül Radnóti Miklós vagy Szerb Antal

3. A német megszállás (1944) alapvetően meghatározta a magyarországi zsidóság sorsát is: Adolf Eichmann vezetésével pár száz fős kommandó érkezett a deportálások lebonyolítására, az ország élére pedig németbarát kormány került Sztójay Döme vezetésével

                                                                                                ↓

rövid időn, kevesebb, mint három hónapon belül lezajlott a vidéki zsidóság gettókba zárása, majd Auschwitzba szállítása: a több, mint 400 ezer embernek csak az elenyésző része tért onnan haza élve

- a magyar államnak általában véve részleges felelőssége volt a deportálásokban:

a közigazgatásban és a karhatalmi szerveknél (csendőrség, rendőrség) sok németbarát, antiszemita felfogású ember szolgált, akik készségesen, nagy szorgalommal vállaltak részt a deportálásokban→ maguk a németek is elismerték, hogy a magyar szervek együttműködése nélkül pár százan nem tudták volna az elszállításokat olyan gyorsan, zökkenőmentesen lebonyolítani, mint ahogy az megtörtént

                                                                              ↔
a megszállás során a németek elűzték helyéről a deportálást addig elutasító Kállay Miklós miniszterelnököt, a karhatalmat irányító belügyminiszterét pedig letartóztatták; leváltották a megyei, városi vezetők (főispánok, polgármesterek) nagyobbik részét is, akik elvben felléphettek volna a deportálások idején→       helyükre az új miniszterelnöktől, Sztójaytól kezdve németbarát emberek kerültek

- Horthy kormányzó felelőssége a deportálásokban szintén kétoldalúan ítélhető meg:

                                           - egyrészt a német megszállás után a helyén maradt, kinevezte a németbarát kormányt, akikre ráhagyta a zsidókérdés intézését: a megszállás utáni hetekben nem foglalkozott aktívan a vidéki zsidók elhurcolásával, ekkori hanyagsága pedig súlyos következményekkel járt   ↔      helyén maradását főleg azzal indokolta, hogy a háború további szakaszában fel akar majd lépni az ország érdekeiért a németekkel szemben, ami egy helyére állított németbarát vezetőtől nem lett volna várható

                                           - másrészt, amikor tudomására jutott, milyen sors vár az elhurcolt zsidókra és külföldről is kapott tiltakozásokat, leállíttatta az utolsóként sorra kerülő budapesti zsidóság elhurcolását és a későbbiekben is védelmébe vette őket

4. A nyilas diktatúra időszaka alatt a megmaradt budapesti zsidók újra veszélybe kerültek: az ostrom alatt a fővárosban a nyilaskeresztes alakulatok ezrével lőtték őket a Dunába; a budapesti gettó felrobbantására már nem volt idejük (egy lelkiismeretes német tábornok megakadályozta)

5. Az üldözöttek mentésében a holokauszt alatt több ezer magyar állampolgár vett részt a maga módján, gyakran az élete kockáztatásával; az áldozatvállaló civilek, katonák, egyházi emberek, külföldi diplomaták kiállása hozzátartozik a holokauszt magyarországi történetéhez→      az aktívan fellépő életmentőkkel szemben a társadalom többségének hozzáállása megoszlott a részvétérzet, a közömbösség, a parancsteljesítés vagy a zsidóellenes hozzáállás között