Egyik nap hirtelen nosztalgikus hangulatom támadt, ezért elővettem a fiókom mélyén lapuló díszes, lakattal ellátott könyvecskét. Mintha tegnap lett volna, hogy az osztályteremben kézről kézre jártak végig az enyémhez hasonló kis noteszek, tele kedves, vidám rajzokkal és szívhez szóló versekkel, idézetekkel. Földöntúli örömöt érzett az, aki megkaphatta ezt a becses tárgyat, és késztetést arra, hogy az övé legyen a legcsodásabb "mű" az egész könyvecskében, akár a legjobb barátnak/barátnőnek, akár a legkevésbé kedvelt osztáytársnak készül az alkotás.

A borító belső oldalába mindenki beleírta a nevét egy általa rajzolt szívecskébe, hogy a tulajdonosnak még könnyebb legyen számon tartani az "alkotókat". Többnyire ez az emlékkönyv mizéria a lányok elfoglaltsága volt, mivel a szívecskék meg a túlzóan giccses szövegek és rajzok eléggé lányos dolognak számítottak és számítanak, a fiúkat kevésbé érdekelték az e fajta cukiságok.

Az én emlékkönyvem nem az a tipikus emlékkönyv, mindössze néhány személy remekműve van benne: pár (egykori) barátomé és a szüleimé, nagymamámé. Ebből látszik, nem feltétlen voltam az emlékkönyvek híve annó.  Igazság szerint azonban nem vetettem meg az efféle dolgokat, sőt, felnéztem azokra, akiknek egy seregnyi ember hagyott nyomot az emlékkönyvében. De valahogy kevésbé tartottam fontosnak. Mai fejjel azt mondanám, hogy talán feleslegesnek találtam. Nem akartam, hogy valaki csak azért tegyen nekem szívességet, mert én megkérem, és rajzolgasson szívecskéket, szivárványokat meg cuki Micimackókat, miközben ki nem állhatjuk egymást. Fura szokásaink voltak gyerekként. De úgy hiszem, felnőttként sincs ez másként. Talán az is közrejátszhatott, hogy kicsiként is rettegtem a társadalmi interakcióktól, féltem, mi van, ha valaki nem akarja elfogadni? Ha nem akar elfogadni ENGEM? A kettő ugyanaz.

Gyerekkorunktól kezdve bennünk van az, hogy meg akarunk felelni másoknak, igazolni akarjuk magunkat társaink előtt, és ehhez egy csomó "rituálét" találunk ki. Persze nem azt mondom, hogy nem jó dolog egy helyre összegyűjteni egy-egy olyan emléket a szeretteinktől, barátainktól, melyek csak nekünk szólnak, de valahogy erőltetettnek érzem ezt. Akik kedvelnek, szeretnek, azokkal úgy is lesz egy rakásravaló emlékem, nem szükséges ehhez csilivili könyvecske. Szép, jó, menő dolog, talán része is a gyerekkorunknak (legalábbis az enyémnek az volt, még ha esetemben nem is szignifikánsan), de az az igazi, amikor nincs ilyen apróságokra szükségünk ahhoz, hogy emlékezzünk valakire. Mert az emlékkönyvnek az a funkciója, ami a nevében is benne van, igazán csak akkor valósul meg, amikor évek múltán elkezdjük fellapozni.

Szóval akkor most mi is valójában az emlékkönyv? Közösségképző tárgy, az önigazolás és szocializáció eszköze vagy csak egy szimpla könyvecske tele rajzokkal és idézetekkel a régi barátainktól és rokonainktól? Jó dolog vagy nem? Szükségünk van-e rá gyerekként? És felnőttként?